Takács Imre: Titkos fogadalom
(részlet)

LAKÓHELYVÁLTOZÁS

Titkos fogadalom

Édesapám halála után édesanyám a négy gyermekével a biztos, viszonylagos jólétből egy csapásra a nincstelenségbe, a létbizonytalanságba, a társadalom legelesettebb legszegényebb rétegébe találta magát.

Édesanyám ottmaradt a két, három hónapos ikergyerekével és a tizenhárom, illetve tizennégy éves lányával kenyérkereső nélkül. A megtakarított pénzüket elvitte az orvos, a temetés és az infláció. Édesapám halálos ágyán kérte édesanyámat, hogy költözzön el Homokbödögére, ahol felnevelkedett, és szülei és testvérei laktak. Természetesen nem azért, hogy majd anyagilag segíteni fogják, mert ők is szegények voltak, mint a templom egere, hanem abban bíztak, hogy a faluban, mint ismerős, talán jobban kap munkát, és valahogyan csak fel tud nevelni bennünket.

Homokbödöge Pápától körülbelül tíz kilométerre délkeleti irányban van.

A harmincas évek második felében, a tíz kilométert jelző kilométerkő a falu bejárata előtt az út jobb oldalán állt, nem messze a falu jelzőtáblájától, amelyre Homokbödöge nagyközség volt írva. Azóta pontosíthatták a távolságot, mert, az autótérképeken is tizenhárom kilométer távolság található. Az interneten Homokbödöge címszó alatt a távolságot már 15 km-re jelzik.

A falu keleti szélénél már kezdődik a Bakony dimbes-dombos, erdős, bokros vidéke, amelyen a megművelt területeken kívül főleg marha legelők voltak, amelyet a faluban lakó módosabb gazdák birtokoltak, és marháikat a nyári iskola szünetben a nincstelen szegény emberek gyerekei az őrzendő marhák számától, és a fizikai erejüktől, testi fejlettségüktől függően többkevesebb kialkudott bérért legeltették. Ezen túl van a Bakony hegység vadregényes erdősége, amely nagy része a második világháború végéig az Esterházy gróf, kisebb része a Zirci Apátság tulajdonában volt.

A falut a másik három égtáj felől körülvevő, síksággal váltakozó, dombos határrész, mezőgazdasági művelésű terület volt. A határrészeknek, nekem legalább is, csodálatosan szép nevei voltak - csak párat említek -, mint a Csalitrét, Haraszti, Mohota, Forrókút, Gyimóti, Uzsal, Csenyekert, Páskom, Bánomhegy, Pusztabödöge és Sármányos, végül az égett erdő, amelynek még a közelében sem volt található erdő. Azt beszélték, hogy valamikor régen erdő volt azon a területen, csak leégett.

A falu mellett folyik az Öregséd, amelyet mindenki Öregsídnek hívott. Ez a patak a Bakonyban, a Hamuházkútnál ered. Gyermekkoromban kíváncsian gondoltam rá, hogy milyen lehet az a Hamuház? Senki nem adott rá magyarázatot. Amikor serdülő koromban eljutottam a helyszínre, csalódottan néztem körül. Emlékeim szerint az erdő mellett egy mocsaras rétet láttam és azon keresztül csörgedezett egy kis erecske. A hamuháznak híréthamvát sem találtam. Azóta sok évtized telt el, lehet, hogy a táj is teljesen megváltozott. Vagy az emlékeim csalnak.

Az én gyermekkoromban, emlékeim szerint a faluban három vízimalom működött, amelyet a patak megduzzasztott vize hajtott. Az egyik vízimalom a Csenyekertben volt a Bánomheggyel átellenben, a másik Szászéké volt a falutól nem messze, a harmadik Pusztabödögéhez közel esett, ahol talán Simonék laktak.

A faluba érkezés után az idilli család felbomlott. Mária nővérem tizenhárom éves volt, amikor elszegődött Pápára cselédlánynak, majd évek múlva Budapesten folytatta a cselédlányok keserves életét. Irma nővérem a faluban maradt. Egy jómódú gazda családjánál Tamás Elekéknél szintén cselédlány lett. Mivel korán reggeltől késő estig dolgozott, még aludni sem járt haza. A csonka családban csak én és Gyula testvérem maradtunk édesanyámmal.

Édesanyám rövid ideig a Tóporoson lakott, majd Tamásék szérűskertje mögött, a kertek alatt kapott egy szobát, egy egyedül álló házban egy idős asszonynál, akit a munka mellett gondozott. - Tóporosnak a falu egyik utcáját nevezték, amely akkor, akácosok között két foghíjas házsorból állt -. Ma már Szabadság utcának nevezik.

Amikor a néni meghalt, édesanyámnak a házat el kellett hagynia és a községházán kaptunk két helyiségből álló lakást, amelyből az egyik helyiséget, az égetett téglalapokkal lerakottat, konyhának, a másikat, a padlósat, szobának használtuk.

A községháza a falu Nagytevel felőli végétől - a zsidótemplomot nem számítva -, az ötödik ház volt az utca baloldalán, a Tikászbóduló mellett.

A Tikászbóduló egy nyúlfarknyi zsákutca volt, amelynek egyik oldalát a községháza udvarának kőfala határolta, a másik oldalán, pedig három családi ház volt. Az egyik családi házban Üst Pongrác lakott a családjával. Három gyereke volt, Kálmán, Rózsi és Pongrác. Kálmán volt a legidősebb. Ő egyidős volt velünk. Őket később még említeni fogom. A zsákutca Domonkosék udvarába torkollott.

A tikászok Pápáról lovas kocsival kijáró zsidókereskedők voltak, akik járták a falvakat és tyúkokat, valamint tojást vásároltak. Amikor a faluba beértek, a kocsi üléséről, mint a müezzinek a mecsetek tornyából, a következő furcsa, számunkra érthetetlen, semmit nem jelentő szavakat kiabáltak: Uauauausszi! Uauauausszi! A hangsúly az u hangon volt. A lakók ezt hallván, mindjárt tudták, hogy megérkezett a tikász, és akinek eladó tyúkja, vagy tojása volt, kivitte a tikászhoz eladni.

Mivel a faluban a tyúkot tájszólással tiknak nevezték, a tikból képződhetett a tikász.

A szájhagyomány szerint egyszer egy tikász az egylovas kocsijával betévedt a szóban forgó zsákutcába. Attól kezdve a lakók a zsákutcát találóan tikászbódulónak nevezték.

A faluban lakók hajlamosak voltak egyes helyeknek alkalomhoz illő neveket adni. Így nevezték el a téglagyár melletti mély vizet angolfulladónak. A mende-monda szerint valamikor egy angol gyerek belefulladt. Hogy mikor történt és közelebbről ki volt az a fiú, senki nem beszélt róla. Mi, amikor kíváncsiságból a víz partjára merészkedtünk, iszonyodva tekintettünk a kis feneketlen tó sötét vízébe.

A tikászokon kívül jártak még Pápáról egyéb felvásárlók is. Ma melléktermék és hulladékgyűjtőknek neveznénk őket. Ők is idős, sovány, csontos arcú szakállas zsidókereskedők voltak. Csontos, sovány, legtöbbször egy gebe által vonszolt kocsival jöttek, és azt kiabálták, hogy csontot, rongyot, vasat, de felvásárolták az állatokról, leginkább nyulakról lenyúzott bőröket, és a megkopasztott baromfik tollait is. Azonban pénz helyett legtöbbször cérnát, tűt, gyűszűt, és egyéb apró-cseprő háztartáshoz szükséges csereárut, valamint similabdát, papírforgót és más gyerekjátékokat adtak.

E kis kitérő után térjünk vissza a községházához. Az utcára néző helyiségben volt a jegyzőiroda. Itt dolgozott a község jegyzője, legtöbbször a segédjegyzővel. Ezután következett a mi lakásunk, amelynek ajtaja a jegyzőiroda ajtajával szemben volt, és a két ajtót az udvarra nyíló keskeny, padlós előszoba választotta el. A jegyzőiroda miatt a lakásba lábujjhegyen kellett bemenni, és édesanyám mindig csitított bennünket, hogy ne zavarjuk a jegyző urat a munkájában.

A mi lakásunk után volt a csendőrpihenő, amelyet vallató szobának is használtak. A csendőrpihenőtől egy fal választott el bennünket. Ide jártak át a szomszéd községből, Ugodból a csendőrőrsről a csendőrök. Többször áthallatszott a lopással és egyéb bűncselekményekkel gyanúsítottak vallatása és a vele járó jajgatás. Ilyenkor édesanyám kiküldött bennünket az udvarra játszani.

Az udvaron volt egy kerekes kút, amelyből a háztartáshoz szükséges vizet nyertük. Az ivóvizet egy vödörben tartottuk egy hokedlin a lakásban és egy bádogpoharat használtunk ivásra. Egyszer a falu önkéntes tűzoltói kiszívatták a kútból a vizet kézi hajtású fecskendővel, mert egy macska belefulladt. Sokáig undorodva ittunk a vízéből.

Az épület végében volt az illemhely. Sem az illemhely, sem a WC szóhasználata abban az időben, a faluban nem volt nagyon elterjedve. Helyette a klozet szót használták. Az iskolában, pedig a finomabban hangzó árnyékszék kifejezés volt használatos. Az illemhelyet a jegyző úr és a segédjegyző csak ritkán használta. A sürgős munkájuk miatt a kis dolgukat, főleg, ha késő este is dolgoztak, legtöbbször az udvar első részét körülvevő kőfal sarkában végezték el, ahova sárgahomokot rakattak. Nyáron a közelében erős szakmák szag terjengett.

A kőfal tetején ki tudja hogyan a téglák közül kinőtt egy szál csenevész orgona, amelyet mi csak szelencének neveztünk.

Jó pár év múlva jöttem rá olvasmányaimból, hogy a szelence egy díszdoboz-féle, és amit mi szelencének hívtunk, nem más, mint az illatos orgona. Attól kezdve az orgonát, ha szóba került, nem mertem szelencének nevezni. Féltem, hogy butaságomért kinevetnek. Több évtized telt el, mire rájöttem, hogy nem is tévedtem, mert akkortájt még egyes vidékeken, az orgonát szelencének is hívták, de mire rájöttem, már az orgonának ez a régi elnevezése feledésbe merült.

Volt egy másik valódi tévhitem is, a Jedlik Ányos által feltalált szikvízről is. Krausz Sándor boltosnak volt egy szikvíz üzeme.

Amikor édesanyám mosott, vagy padlót súrolt, esetleg meszelt náluk, a testvéremmel mi is ott voltunk vele. Hátul az udvarban, a kuglipálya mögött, játék közben sokszor figyeltük Krausz urat, hogyan tölti a szikvizes üvegeket a fejét és arcát védő furcsa fémhálóban. Olyankor mindig odahívott bennünket, és megkínált egy pohár szódavízzel. Viccesen - amit mi komolyan vettünk - mindig azt szokta mondani, hogy gyertek ide, kaptok egy pohár sört. Attól kezdve, ha sörről volt szó, mindig a szódavízre gondoltam. Tizenegy éves koromban világosított fel Fehér Béla az egyik gazdámnak a fia a tévhitemről.

Egy harmadik esetet, talán nem is lehet tévhitnek nevezni, amely a laskával kapcsolatos. A faluban a négy vegyesbolt közül három zsidók magántulajdonában volt. Az egyik Krausz Sándoré, a másik Krausz Gyuláé, a harmadik Veisz Sándor nevű zsidóé volt. Mi gyerekek nagyon szerettünk náluk vásárolni, mert mindig a markunkba nyomtak pár szem cukorkát. Karácsonykor, az év folyamán a náluk vásárló családoknak, a mai szóval törzsvásárlóknak lehetne nevezni, ajándékba adtak egy szép színes, általában csillogó fehér hóborította téli tájat ábrázoló dombornyomásos falinaptárt, amelynek az alsó részéhez volt tűzve egy összefűzött lapokból álló hónapok napjait, névnapokat, hátlapjukon recepteket tartalmazó naptár. Húsvét hetében minden vásárló kapott tőlük laskát, amelyet mi gyerekek nagyon szerettünk, ezért mindig vártuk a húsvétot, és kérés nélkül is szívesen elmentünk a boltba.

1944-től kezdve, a zsidók deportálása után velük együtt évtizedekig eltűnt a laska. Az íze többször feltűnt az emlékezetemben, de soha nem találkoztam vele. Már azt hittem ez is Örökre eltűnt az életemből, mint a szentjánoskenyér, míg egy alkalommal Pécsen megláttam az élelmiszer boltban a polcon egy téglalap alakú papírcsomagot, amelynek PÁSZKA fel irata volt.

Nem tudtam, mi lehet, főleg milyen lehet az a pászka, ezért kíváncsiságból megvettem. Amikor otthon kibontottam, csodálkozva megláttam, a gyerekkori emlékezetemből, oly jól ismert laskát. Azonnal megkóstoltam, de csalódtam. Amit gyerekkoromban ettem, sokkal finomabbnak tűnt.

A málnával is majdnem hasonlóan jártam, mivel a málnát mi himpérnek ismertük. Jó pár év múlva jöttem rá, hogy a himpér nem más, mint az ízletes málna.

Édesanyám nem ment férjhez, nem akarta hogy mostoha apánk legyen. Édesapámra, mivel három hónapos koromban meghalt, nem emlékezhettem, de rá, három dolog emlékeztetett:

Az első egy felnagyított deréknagyságú fénykép volt, amely állandóan a szoba főfalán függött. Már elmúltam hetven éves, amikor megtudtam, hogy az egyik sógorom féltve a katonatiszti pályafutását, az ötvenes évek közepén eltüzel-tette édesanyámmal, nehogy rájöjjenek, hogy egy volt ispán lánya a felesége.

A második egy különleges kampósbot volt, amelynek a közepében egy meghajlított fémpálca volt, a fémpálcát egy acélrugó vette körül. Az egész be volt vonva szép barna szarvasbőrrel. Kisgyerekkorunkban a testvéremmel sokat játszottunk vele. Édesanyám, ha emlegette édesapánkat, mindig azt mondta, hogy szép magas sudártermetű ember volt. Mi ebben soha sem kételkedtünk. Már meglett ember voltam, amikor szöget ütött a fejembe, hogy a mi középtermetűnkhöz képest is rövid volt az a kampósbot. Az egyik évben, amikor meglátogattam Gyula testvéremet közöltem vele az észrevételemet. Meglepődött, hogy neki ez eddig nem tűnt fel. Édesanyám már nem élt, ezért a nővéremnek is elmondtam az észrevételemet. Ő úgy emlékezett rá, hogy magas termetű volt. Persze figyelembe kell nála venni azt, hogy tizenhárom éves sem volt, amikor édesapánk meghalt. Az ő termetéhez képest, akkor biztos, hogy magasnak tűnt. Ugyanez lehetett édesanyámnál is, mivel nagyon alacsony kis asszony volt, mellette egy átlag termetű férfi is magasnak tűnhetett.

A harmadik egy porcelán teáscsésze volt, amelynek az oldalán a gödöllői kastély látképe volt. A hosszú évtizedek alatt annak is nyoma veszett.

Édesanyám napszámba járt a gazdagabb családokhoz. Abban az időben, amikor a nóta úgy szólt, hogy „havi kétszáz pengős fixszel, az ember könnyen viccel", a napszám egy pengő volt. Nyáron napszámba kapált, de vállalt kapálást harmadában is.

Amíg nagyon kicsik voltunk hajnalban egyikünket a hátára kötött lepedővel, másikunkat a karjába fogott és magával vitt a mezőre. Ott folytattuk az alvást a krumpli-, vagy kukoricaföld végében. Amikor felébredtünk játszással töltöttük az időt. Mivel játékaink nem voltak, nagyon hamar megbarátkoztunk a szöcskékkel /amelyeket a faluban szecskának neveztek, ugyanúgy, mint a szecskavágóval felaprított kukoricaszárat/, tücskökkel, pókokkal, darazsakkal, és egyéb rovarokkal. Észrevétlenül megismertük a szebbnél szebb mezei virágok megszámlálhatatlan fajtáit.

Amikor már nagyobbak voltunk, de a lakáskulcsot még nem tudtuk kezelni, este megbeszélte velünk édesanyám, hogy ő korán elmegy a mezőre dolgozni, és ránk fogja zárni az ajtót, ha felébredünk, ne ijedjünk meg, hogy egyedül vagyunk, másszunk ki az ablakon, utána hajtsuk be magunk mögött, és menjünk utána oda, ahol előző nap is voltunk.

Télen mosni járt, tavasszal, pedig főleg húsvét előtt, meszelt és padlót súrolt.

Egy alkalommal, karácsony hetében, Maller Béláné, a református tanító felesége azt kérte, mivel nagyon sok mosnivaló összegyűlt, hogy hajnal négy órakor már kezdje el a mosást. Hogy biztosan felébredjen, kölcsönadta a vekker óráját, óránk nekünk is volt, de az, falióra volt, amelyet édesanyám még lány korában Amerikából hozott. Az az óra negyedkor egyet, félkor kettőt, háromnegyedkor hármat, és egész órakor négyet ütött. Ezen kívül egész órakor még annyit ütött, ahány óra volt, de ahhoz annyira hozzászoktunk, hogy nem ébredtünk fel a hangjára. Édesanyám a téli sötétségben a tanítónőhöz is vitt bennünket és virradatig a sámlin ülve aludtunk.

...

A könyv főszereplője egy nincstelen napszámosasszony félárva iker fia, aki autodidakta módon megírta a küzdelmes, változatokban gazdag élet-történetét. Egy keserű pillanatában tett egy titkos fogadalmat, amelynek teljesítésére az akkori társadalmi helyzetben semmi reménye nem volt. Hogy sikerült-e a fogadalmat teljesíteni, vagy sem, a könyv elolvasásából kiderül.